A charolais marha tartástechnológiája

A húshasznú szarvasmarha-tartás költségérzékeny ágazat. A jövedelmezőség megvalósításához alapvető feladat:

  • a minél nagyobb borjúszaporulat elérése egy tehénre, minél nagyobb élősúly termelése az adott takarmánytermő területen;
  • tartási és takarmányozási költségek mérséklése;
  • az emberi munkaráfordítás csökkentése.

Az állatok télen - nyáron tarthatók akár épület nélkül is. A szélárnyékos, száraz pihenőhelyek kialakítását – különösen a télen, télvégén kezdődő ellési ciklus esetén meghálálják, ezért általában mégis alkalmaznak három oldalról zárt, színszerű – szerfás építményeket.

Mivel az ágazat nem lehet versenytársa a szántóföldet igénylő árutermelő ágazatoknak, fejlesztése elsősorban az extenzív gyepterületekre és a szántóföldi melléktermékekre alapozottan lehetséges. Az eredményes húshasznú szarvasmarhatartás feltételezi a helyi adottságokhoz való ésszerű alkalmazkodást. Ebből következően a tartástechnológiai és műszaki megoldásokban – azonos alapelvek megvalósítása esetén is – eltérések lehetnek a különböző tenyészetek között. Az eltérést a gyepek különböző minősége, tagoltsága, a terepadottságok, az itatóvíz beszerzési lehetőségei, a melléktermékek félesége és mennyisége egyaránt indokolja.

  1. Az állatok elhelyezése évszak szerint
    A téli és nyári tartásmód nem feltétlenül különböző. Ez esetben a húshasznú teheneket és növendék üszőket télen, nyáron legelőn tartjuk, takarmányszükségletüket is nagyobbrészt a legelő elégíti ki. Ott folyik a fedeztetés, az elletés és a borjak felnevelése is. Kukoricaszár-maradványok legeltetésével időszakosan újabb területek kapcsolhatók be.
    1. Nyári elhelyezés
      Az állatok évente általában 180-240 napot töltenek legelőn.
      1. Az állatok bármilyen, szakszerű csoportosításának az alapja, hogy a legeltetésre kijelölt terület megfelelően szakaszolható legyen. Ez lehet
        1. Természetes terepadottság (jól elkülönülő völgyek, kellően nagy vízfolyás stb.)
        2. Mesterségesen kialakított kerítés:
          Tenyésztési előnyei mellett lényeges, hogy csökken az élőmunka igény, változik a gondozó feladata.
          1. Élősövény (vadrózsa, kökény, galagonya)
            Rendszeres nyírást, alakítást, gondozást igényel, hogy ne vegyen el túl sokat a legelőből. Franciaországban elsősorban ezt használják. Traktorokra szerelhető adapterekkel jól gépesíthető ez a munka. Az állatok kedvelik, mivel a dörgölődzési igényüknek is megfelel, valamint némi árnyékot is ad nyáron.
          2. Szögesdrót kerítés
            Élettartama maximum 10-12 év. Minimum 1,1-1,2 m magassággal és 3 sor szögesdróttal kell számolni, hogy a borjak ne tudjanak elkeveredni.
          3. Új-Zélandi típusú elektromos kerítés
            Élettartama maximuma ( a természetes elhasználódás tekintetében) jóval meghaladja a 10-12 évet. Azonos magasság mellett 3 szál horganyzott drót is elég lehet. Nagyobb területek Új-Zélandi típusú elektromos kerítéssel történő ellátása elősegíti a legelő napi adagolását is. Az állatokat sokkal inkább megtartja, mint a szögesdrót kerítés.
      2. Az élőmunka hatékony kihasználását a legelőszakaszok fix kerítéssel, kapukkal, átjárókkal, itató berendezésekkel való ellátása nagyban segíti. A legelőszakasz nagysága a tenyésztési célok, a szokásos fűhozam, az állatlétszám és a terület gépi művelésre való alkalmassá tételének az igényétől függően változik. Ennek megfelelően igényes tenyésztői munka (tehenek kiscsoportos célpárosítása, fiatal bikákkal történő kímélő fedeztetés) esetén akár néhány 1-3 ha-s legelőszakasz kialakítása is indokolt lehet. A tenyésztés számára általában 10-20 ha-s szakaszok megteremtése megfelelő szokott lenni. Igazán nagy tehénlétszámok esetén indokolt lehet akár 50 ha-os szakaszok létrehozása is. (A legelő első növedéke kaszálással hasznosítható, a fedeztetési időszakon kívül pedig legeltetéssel hasznosítható.)
        1. Az állatokat folyamatosan megfelelő tenyészkondícióban kell tartani. Ez kiemelten lényeges a fedeztetési idény idején. A tenyészbikák pótabrakolása az éjszakai különválasztás alkalmával, vagy – kisebb állatlétszám esetén – a tehenek között egy pl.: 60 literes műanyag hordó félbevágása által nyert, könnyen mozgatható edény segítségével oldható meg.
        2. Itatás
          A húsmarha vízszükséglete körülbelül a szárazanyag fogyasztás négyszeresével egyenlő, magas hőmérséklet esetén a hétszeresét is elérheti. A helyi adottságoktól függően víznyerésre felhasználhatók a természetes vízfolyások, patakok, tavak, természetesen a legbiztonságosabb megoldást a vízhálózatról nyert ivóvíz adja. A napi vízigény számosállatonként 50-70 liter.
    2. Az állatok téli elhelyezése
      A húshasznú állomány téli tartását, a takarmányok tárolását, a takarmányozás módját és az elletés szervezését a helyi adottságok jelentősen befolyásolják. Az állatok téli elhelyezése vagy egyes kijelölt legelőszakaszokban, vagy kiépített téliszálláson valósítható meg.
      1. Ha az állatok áttelelése a szabadban, egy kijelölt legelőszakaszon, fix karámban valósul meg, akkor ügyelni kell a következőkre:
        1. A telelőhely déli fekvésű, szélvédett helyen legyen.
          Ez elérhető természetes terepi adottságok kihasználásával (domb, erdő, épület stb.), vagy mesterségesen épített szélfogók alkalmazásával (széna-, szalmakazlak, szélvédő palánkok).
        2. A telelőszakasz talajának és a gyep állományának kímélése végett 500 m2 tehenenkénti élettér segíti az állatok környezetének karbantartását. Telelőkarám alkalmazásakor 50-150 m2/tehén élettérrel számolhatunk.
        3. A telelőszakaszokat burkolt út mellett célszerű kijelölni, mert ez lényegesen megkönnyíti a kiszolgálást. Arra az esetre, ha a telelőhely minőségét az időjárás nagyon megviselné, célszerű lehet tartalék telelőszakaszok kijelölése is.
        4. A pihenőhely mindig megfelelően száraz legyen. Az állatokat ne telepítsük mély fekvésű területre, hanem oda, ahonnan a csapadék elfolyik. A száraz pihenőhelyről – pihenődombról – folyamatos almozással gondoskodjunk. A szalmaigény magasabb (akár a 12-15 kg-ot is elérheti), mint épület használata esetén.
        5. Az állatok etetését vagy fix, vagy mobil vályúk alkalmazásával biztosítsuk – ügyelve arra, hogy a takarmány földdel ne keveredhessen. Lényeges, hogy az állatok jó kondícióval kerüljenek a télbe és ez a kondíció – a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányellátás következtében – az életfenntartás nagyobb energiaszükséglete mellett sem romoljon.
        6. Itatás
          Ha a téli ivóvíz ellátás hálózatról megoldható, akkor a víz temperálóval ellátott önitatóra is kapcsolható, egyéb esetben télen rendszeresen gondoskodni kell a vályúban található ivóvizet borító jégréteg eltávolításáról, ill. naponta kétszeri pótlásáról. A napi vízigény számosállatonként 30-40 liter.
      1. Az állatok teleltetésének biztosítására széles körben alkalmaznak három oldalról zárt, színszerű épületeket. Ezek lehetnek szerfás épületek palatetővel, olcsó, szélfogónak alkalmas deszkával burkolva, de akár téglából, előre gyártott vasbetonelemekből is készülhetnek. Tehenenként 4-5 m2 fedett terület és ennek 4-5-szöröse kifutó (16-25 m2 ) szükséges az állatok nyugodt elhelyezéséhez. A fedett istállóban a mélyalmos rendszer vált be leginkább. Az épület oszlopait és a magasságát úgy kell kialakítani, hogy a gépi kitrágyázás elvégezhető legyen. A kifutó mentén, úgy kell kialakítani a jászolt, hogy tehenenként kb. 80 cm etetőhossz jusson. A jászol mentén célszerű egy 2,5-3 m-es sávot kibetonozni. Fölé olyan tetőt kell építeni, amely a gépi takarmánykiosztást nem akadályozza.

 

Technológiai berendezések

 

      1. Borjúóvoda
        A borjak születését követő egy hónapot követően a nagy növekedési erély minél jobb kihasználása miatt célszerű gondoskodni a borjak pótabrakolásáról. Erre a célra (elsősorban a mobil) borjúóvodák felelnek meg. Ez szántalpakon húzható, 2,0 m széles, kb. 3,5 m hosszú, 1,6 m magas olyan ráccsal körbezárt vasszerkezet, melyen pont akkora nyílások vannak a két hosszabbik oldalán középen, hogy a borjak bejuthatnak. A két keskenyebbik oldalon belül is és kívül is 30 cm átmérőjű vályúk helyezkednek el. Belül a borjak igényeinek megfelelő beltartalmú borjúabrak osztható ki, kívül pedig a tehenek kaphatják meg a szükséges ásványi só és makroelem kiegészítésüket. A 2-2 vályút fent vaslemez tető védi a lehulló csapadéktól. A belső vályúk magasságában a vályú közelében 40 cm-es lemezcsík véd a tehenek borjúabrak fogyasztásától. Az ilyen borjúóvoda a tehenek mindenkori pihenőhelyén nyer elhelyezést. 35 borjanként egy ilyen borjúóvoda optimális.

 

  • Kezelőfolyosók

 

Mivel joggal szokták a szarvasmarhatartást az állattenyésztés nehéziparaként említeni, ezért különös jelentősége van a biztonságos munkavégzés feltételei megteremtésének.
Alapvető fontosságú, hogy a szükséges válogatások, mesterséges termékenyítések, állategészségügyi vizsgálatok, tetoválások, krotália pótlások, vemhességi bírálatok, mérlegelések stb. elvégezhetőek legyenek. A kezelőfolyosó kb. 75 (80) cm széles legyen, hogy a növendék és felnőtt állatok ne tudjonak megfordulni benne, magassága kb. 1,5 m. Az oldalát (optimális esetben) négy megfelelő erősségű vízszintes fémcső alkotja. A fiatalabb borjak miatt alulról felfelé növekvő távközök tartása indokolt (30-35-40-45 cm). Indokolt a kezelőfolyosó vonalában a nyakszorító, mérleg előtt az állatok mozgásának lassítását szolgáló kanyart (törést) kialakítani, ami az ajtók kezelését megkönnyíti. (1. kép)
Külföldön sok helyen tapasztalt megoldás olyan teljesen teli oldalú kezelőfolyosók használata, amelyek szélessége a talaj szintjén 45-50 cm, 1,5-1,6 m magasságban pedig 80-85 cm. (1-2. kép) Itt a megfordulás veszélye nélkül kezelhető minden korcsoportú állat. A kezelést a folyosó fölé hajolva lehet elvégezni, amit egy kb. 70 cm-re kiemelt, kezelőfolyosóval párhuzamos külső folyosó segít. (2. kép) E megoldás hátránya lehet, hogy ha valamilyen ok miatt lefekszik az állat, akkor csak nehezebben tud felállni.

A kezelőfolyosó lehet stabil, vagy mobil. Mobil karámelemekre a teleptől távolabbi legelőszakaszokon lehet szükség pl. szaporodásbiológiai vizsgálatok, mesterséges termékenyítés, beteg állatok kifogása stb. céljából. Az 5 m hosszú, 1,6 m magas fém karámelemnek alkalmasnak kell lenni a borjak megtartására is, ezért célszerű 30-35 cm-es távköz kialakítása az elemen belül. Az elem két végére oly módon kell kb. 20 cm-es fémcső darabokat hegeszteni, hogy azok egymásnak “komplementerei” legyenek. Így két karámelem összeillesztésekor a fémcső szakaszokba egy közös tengely illeszthető. A terepadottságok (pl. fa, liget. erdő, épület) segíthetnek a mobil kezelőfolyosó stabilizálásában.
Olyan kezelőfolyosóra van szükség, melyben az állat:

      1. Kellően rögzíthető. A különböző tömegmunkákat jól szolgálják az állatok folyosóban történő összezsúfolódását megakadályozó egyedi lerekesztési lehetőségek, melyek az állat hosszával szinkronban a folyosó hosszában 2,4-2,5 m-enként legyenek.
        1. Ajtós lerekesztés
          1. a folyosóra merőlegesen, vízszintesen eltolható, alul - felül sínben mozgó, a felső sín felett görgőkön támaszkodó “teli” ajtók segítségével, vagy
          1. kétoldalt sínben, felfelé mozgatható, csigán támaszkodó ellensúlyos “teli” ajtók alkalmazásával.
            Megjegyzés: Sokszor tapasztalható veszélyforrás a folyosó oszlopai mellé bedugdosott farudak használata.
          2. egyenlő oldalú háromszög alapú oszlop formájú teljesen zárt oldalú ajtó. A folyosó közepén levő erős oszlophoz rögzítik. (1. kép) Ez a típusú ajtó a folyosó 120° -os szögű elkanyarodásakor hasznos.
        1. Nyakszorító
          Vérvételkor, krotália pótláskor stb. szükség van az állat fejének biztonságos rögzítésére. Erre több jó ( erő x erőkar = teher x teherkar elvén alapuló) mechanikus szerkezetet is alkalmaznak:
          1. A szorító folyosó közepe felé két oldalról – a párhuzamost folyamatosan tartva – alul - felül görgők segítségével sínen csúszó erős fémcső fogja közre a az állat nyakát. A sínek egy fejtetőre állított “V” betűre emlékeztetnek, melynek a két szára erősen szétnyitott (a két befogó mintegy 120° -os szöget zár be). Működés közben pl. az Abaúji Charolais Mg. Rt-ben tekinthető meg.
          1. Az állat nyakát olyan két oldalról (elölről hátrafelé) középre záródó “teli” ajtók rögzítik, melyeken a nyak profilja ki van alakítva, így nincs lehetőség az állat fejének függőleges irányú elmozdítására sem. Az ajtók egy kézmozdulattal rögzíthetők és nyithatók. Mechanikája némileg bonyolultabb, mint az előzőekben vázolt, de a kezelése kényelmesebb, egyszerűbb. Működés közben pl. a Szerencsi Mg. Rt-ben tekinthető meg.
          2. A folyosóban (mérlegen) levő ajtót a kereten belül még két erős fémcső alkotja, melyek a nyak formájának megfelelő ívelést kaptak. Az egyik cső, hosszabb és csak az alsó vége van rögzítve. A felső végét – miután az állat bedugta a fejét – oldalsó helyzetből közép felé húzza a kezelő. Az ajtó vízszintes vonalában kialakított fogakon megfeszül a csak a hosszú fémcsőhöz rögzített rövid fém támasztó rúd. (3. kép)
          3. A bemutatásra kerülő nyakszorítók következő típusa (4. kép) egyben elektromos mérleg és nyakszorító. Sok alkalmazható elemet tartalmaz.
            1. az első ajtó – a kép bal alsó sarkán látható módon – lábbal nyitható, melyet egy rugó külön elősegít.
            2. az ajtó csukását és a nyakszorító működését egy “fülek alatt csúszó” kötél segíti elő (ld. a 4. kép bal felső oldalát)
            3. miután az ajtó záródott, csak akkor lehet a nyakszorító nyílását szűkíteni, melyet a kép bal felső oldalán látható körmök segítségével stabilizálnak. A körmök nem az ajtó részei, így annak nyitásakor oldódik a rögzítés, az állat feje kiszabadul. (4-5. kép)
            4. a kép jobboldali középső részén 8-8 db, csak felül rögzített fémlapka található, melyek a ketrec síkjához képest ferde egyenesen helyezkednek el, előre lejtenek. Ezek előre könnyedén elmozdulnak, viszont hátra nem. Az ide behelyezett acélrúd a gravitációnál fogva az állat faráig előregurul és rögzíti az állatot.
          1. A másodikként (szerencsi példával) leírt nyakszorítóhoz némileg hasonló a 6. képen látható megoldás is. Az ajtók két oldalról záródnak a folyosó közepe felé. A folyosó tetején, az egyik oldalhoz rögzített kar a másik oldalról mozgatható. Ennek a közepéhez két lapos fém egy pontban kapcsolódik, melyek másik végei az ajtók felső, középső végéhez csatlakoznak. A folyosó közepén, fent egy hosszanti irányban rögzített zártszelvény található, amin egy nagyobb zártszelvény darab csúszik
      1. Hozzáférhető
        Az állat egyszerűbb kezelése érdekében nem csak felülről, de a nyakszorító előtt és után megfelelő méretű (legalább 1 m-es) ajtókat kell elhelyezni a folyosón.
      2. Mérleget is tartalmaz
        A mérleg maximális kapacitását úgy kell megválasztani, hogy a telepen található legnehezebb állat mérlegelésére is alkalmas legyen (tenyészbika). Mechanikus mérleg esetén az állat várható ugrálása, mozgása miatt a legnagyobb állat súlyának másfélszeresével kell számolni – 1,5 -2 tonnás mérleg szükséges, melynek az alja 2,3-2,5 m hosszú legyen. (A 4. képen TRU-TEST gyártmányú Új-Zélandi elektronikus mérleggel szerelt kezelő egység látható. Használatát itthon és külföldön is elfogadják a kereskedők is)
      1. Elvégezhető a válogatás. A folyosót úgy célszerű alakítani, hogy szükség esetén abból az állatok legalább két csoportba legyenek válogathatók. Hasznos, ha a folyosó mindkét oldalán van válogató karám. Célszerű, ha a nyakszorító és a mérleg után is van lehetőség az állatok más - más karámba, vagy felhajtóra engedésére.
    1. Egyéb eszközök
      1. Szarvtalanítás
        A kötetlen, elsősorban téli elhelyezés során jelentkező kiesési ok a tehenek hasfal szakadása. Ennek megelőzésére legjobb módszer az állatok borjú korban, vegyi úton, vagy elsütéssel történő szarvtalanítása. Ha ez valamiért elmaradt, nem egyszerű az utólagos elvégzése. A lefűrészelést követő “elsütés” mellett alkalmazzák a gyorsvágóval történő szarvtalanítást – ahol nincs szükség külön “elsütés”-re – és más technikát is. Ilyen pl. a 7. képen látható szarvvágó. Kíméletesen végzi el a műveletet anélkül, hogy az állatok szarvát összeroncsolná. A négyélű kés biztosítja, hogy a beavatkozás után a szarv sima maradjon. A szerszám további előnye, hogy gyorsan és egyszerűen elvégezhető a beavatkozás. A munkát tovább segítheti, ha munkahengert is szerelnek az ollóra.

 

 

A legeltetés

A szarvasmarhatartás ott a legfejlettebb, ahol intenzív gyepen legeltetnek; Hollandia példája bizonyítja, hogy a szarvasmarhatartás legelőre alapozható. A fajlagosan nagy tejtermelő tenyészetek többségének példája is bizonyítja, hogy legalább a növendéküsző nevelés során legelőn tartják az állatokat, de megfelelően közeli legelők esetén a legeltetés nem csak a szárazonálló, de a fejős teheneknél is indokolt. Régen köztudott, hogy a húsmarha anyatehenek és növendékek kizárólag legelőn is jól termelnek, ott nem igényelnek semmiféle kiegészítő létesítményt. A marhahústermelés minden formája közül a legjobbnak és a legolcsóbbnak bizonyult a legelőn tartás.

      1. A gyepre alapozott szarvasmarhatartás alapja, hogy a fűtermés 70 %-át maga az állat takarítsa be. A fehérjében dús legelőfű mellett tetszés szerinti (cellulózban dús) takarmányszalma adagolása – egyes vélemények szerint – 20-25 %-kal csökkenti a legelt fű mennyiségét, miközben a termelt tej mennyisége is nő.
      2. A gyephasznosítás számát a termésszint és a hasznosítási mód határozza meg. Például a műtrágyázott gyepek növényzete gyorsabban nő, ezért viszonylag többször használható. Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a magas és a hasznosításra érett növényzetet. A magas növényzet nagy fehérjetartalma ellenére is, csak akkor hasznosítható eredményesen, ha kellő rostot is tartalmaz, különben a fehérje emésztése nem lenne megfelelő. Ha a gyep növényzetét magasság szerint hasznosítjuk, igen könnyen elérjük a 20-25 % közötti, vagy éppen a fölötti nyersfehérje tartalmat, de a nyersrost nem lesz elég a sok fehérje megemésztéséhez. A legelő csak akkor érett hasznosításra, ha kétszer annyi rostot tartalmaz, mint fehérjét, ezért az extenzív gyepeket általában évente kétszer hasznosítjuk, a közepes intenzitásúakat háromszor és az intenzíveket négyszer.
      3. Az állat fogyasztási igénye szempontjából megfelelő tömegigénye is van a hasznosításnak.
        1. Termelő a legelő, ha a jószág 50 m2-en belül megtalálja a napi szükségletét, (A felnőtt állat súlyának kb. 10 %-át fogyasztja el naponta, így egy 600 kg-os tehén esetében 60 kg/nap fogyasztással számolhatunk)
        2. létfenntartó, ha csak 50-100 m2-közt és
        3. inkább koplal az állat, ha 100 m2 felett kellene legelnie.
      4. Az állatok egyenletes termelésének az alapja az egyenletes takarmányfelvétel. Ennek legjobb módja a napi adagolású legeltetés.
          1. Ha nem biztosítjuk a legelő (szakasz) kellő pihentetését legelés, vagy kaszálás után, a növényzet kiszárad. Éppen ezért:
            1. az első kilenc nap a gyep megerősödésének időszaka,
            2. a második kilenc nap az erőteljes növekedésé,
            3. a harmadik kilenc nap a tápértékkel való telítődésé és
            4. a negyedik kilenc nap a hasznosításra érésé.

        A napi adagolású legeltetés jó a talajnak, talajéletnek és a tápanyagok hatékony felhasználásának, mert az állat nem tapos sokat, csak a legszükségesebbet, minden nap azonos mennyiséget vesz fel.

        1. Ha kevesebb a fű a szükségesnél, akkor az értékes állatokat úgy legeltetjük – rövidebb idő alatt –, mintha megfelelő lenne a fűtömeg. A hiányzó részt pl. ugyanarról a gyepről származó szilázzsal pótoljuk. Így elérhetjük, hogy az állat hozzájut a legeléssel együtt járó kedvező élettani hatásokhoz és valamennyi zöld fűhöz, de a termeléshez szükséges táplálóanyagot is mindennap megkapja. Legeltethető az a legelő, amely a napi szükségletnek legalább 30%-át biztosítja, mert ekkor már érvényesül a legelőn tartózkodás kedvező hatása.
      5. A gyephasznosítás tervezése
        1. Az 5 ° C feletti átlagos napi középhőmérséklet már láthatóan növeli a füvet, ezért az 5 ° C-os határnaptól két hétre ajánlatos a legeltetés megkezdése.
        2. Napi adagolású legelő a legmegfelelőbb. Az állatokat délután célszerű áthelyezni, mivel a másnap reggeli intenzív legelési fázis alatt azokat a gyeprészleteket is elfogyasztják, amelyeket az előző napon délután otthagytak.
        3. Kaszálás esetén ügyelni kell arra, hogy az optimális tarlómagasság 5 cm körüli.
        4. A szarvasmarha akkor sem legel napi 9 óránál többet, ha éhes marad.
        5. Ismernünk kell a legelt fű, a szilázs és a szenázs tápértékbeli különbségét. A legelt fű a legértékesebb, mivel minden vitamin, illóolaj, a gyógyhatású növényeknél a hatóanyagok sora sokkal értékesebb, ha legeléssel jut az állat szervezetébe, mint szárítás, vagy savanyítás útján. Az állatok jobban hasznosítják a szilázst; bár a szenázsból többet fogyasztanak, termelésük mégis elmarad (15-20 %-kal) a szilázsfogyasztás esetén tapasztalthoz képest.
        6. Tekintettel az utóbbi éveket jellemző aszályos időjárásra, célszerű a júliusi – augusztusi hónapokban kiegészítő takarmányozásról gondoskodni.
        7. A 10-20 (50) hektárosra kialakított, fix kerítésekkel ellátott legelők napi (villanypásztoros) adagolásáról célszerű gondoskodni.
      6. A húshasznú állatok naponkénti friss fűvel történő ellátása nem annyira alapvető kérdés, mint a tejhasznú állatok esetében, ezért a durvább minőséget, nagyobb tömeget adó és a külterjes viszonyokat jól tűrő növényeket is telepíthetjük a húsmarhalegelő számára. Fontos szempont, hogy a telepített növények hosszú életűek – legalább 6-10 évesek – legyenek, vagy hosszabb ideig kitartsanak. A telepítésre kerülő növényeket tisztán, vagyis egyfajú telepítéssel vetjük, vagy 2-3 növényből állíthatjuk össze a keveréket. Az agresszív tulajdonságú növények miatt ugyanis fölösleges olyan fajtákat felvenni a keverékbe, amelyek a versengést nem bírják és a telepítés után kipusztulnak. Ezeket az igényeket figyelembe véve az elsőrendű pázsitfűfélék közül a magyar rozsnok, a csomós ebír, a nádképű csenkesz, a zöld pántlikafű, a réti csenkesz, angol perje javasolható, míg a pillangós virágú növények rendszerint háttérbe szorulnak. A nagy agresszivitású fajokat, mint a csomós ebír, a zöld pántlikafű és a nádképű csenkesz, rendszerint csak hasonló adottságú gyors fejlődésű fajokkal együtt célszerű telepíteni, mert a gyengébb fejlődésű, jól társuló növényeket elnyomják. Különösen a magyar rozsnok alkalmazása látszik célszerűnek és szinte minden keverékbe fel kell venni, mivel kiváló alkalmazkodó képességén és szárazságtűrésén túlmenően a laza bokrú növények visszaszorulása, kipusztulása után a vezérnövény szerepét átveszi és tartós gyepet ad.

 

Fedeztetési, ellési idény

 

  • A termékenyítés módszere

 

    1. Természetes fedeztetés
      A húsmarha extenzív módszerű tartására jellemzően a természetes fedeztetés dominál. A mesterséges termékenyítés aránya törzstenyészetek esetében sem haladja meg a 30 %-ot (bár előfordul olyan tenyészet is, ahol 100 %-os a mesterséges termékenyítés). Éppen ezért különös gondot kell fordítani a természetes fedeztetésre használt bikákra. Az alapvető tenyésztési szempontokon túlmenően ügyelnünk kell a következőkre:
        1. A tenyészbikákhoz beosztható tehenek száma:
          1. 30-35 db, ha felnőtt állatról van szó (Ivarzásszinkronizálást követő természetes utófedeztetés esetén – 50 %-os vemhesüléssel számolva – egy tenyészbika 70 tehénre elegendő.)
          2. 10-20 db, ha a tenyészbika növendék. Különösen vigyázni kell a frissen minősített 13-14 hónapos kisbikákkal, mivel biztosítani kell a saját fejlődéséhez szükséges táplálóanyag folyamatos ellátását. Lezsarolásával a hasznos élettartam jelentősen csökken, esetleg már a következő ciklusban sem számíthatunk rá.
        2. A szaporodásbiológiai és állategészségügyi preventív technológiai programban leírtak szerinti vizsgálatok elvégzésével – a megfelelő borjúszaporulat révén – jelentős veszteségektől kímélheti meg a tenyésztő magát. Az előírt állategészségügyi vizsgálatok elvégzése minden fedeztetési idény előtt indokolt, mivel a háremszerű fedeztetés egyben jelentős kockázatot is jelenthet a következő évi szaporulat arányára nézve –nem beszélve a "szétkenhető" fertőző betegségekről.
        3. Mivel a tenyészetben a tenyészbika igen jelentős étéket képvisel, ezért nagyon ügyeljünk az egészségi állapotára! A fedeztetési idényen kívül kis csoportokban – a legféltettebbeket egyedül – tartsuk. Ezzel a bikák verekedése okozta esetleges kieséseket megelőzhetjük.
        4. Évente kétszer elvégzett, szükség szerinti szakszerű körömápolás a tenyészbikák hasznos élettartamát jelentősen megnövelheti. (Ez a teheneknél sem nélkülözhető.)
      1. Tenyészállatok előállítása esetén tenyésztési, menedzselési, etológiai stb. szempontok alapján javasolható, hogy az állatok létszáma a kritikus időszakokban (ellés, fedeztetés) egy – egy csoportban ne haladja meg a 35-70 darabot. Több tenyészbika egy gulyában fedezése kizárólag végtermék előállítás esetén lehet elfogadható – amikor nem marad tenyésztésre a borjak közül. Ebben az esetben esetleg megfelelő lehet ennél valamivel nagyobb gulyaméret is.
      2. Célszerű a fedeztetési idény befejezése után újra csoportosítani a gulyákat a borjak ivara szerint, valamint az esetlegesen jelentkező ivarzó teheneket az ivarzás tartamára eltávolítani a gulyából, ami a bikaborjak nyugodt gyarapodását segíti és az előny a választáskor jelentkező plusz kilókban mutatkozik meg.
      3. A fedeztetési idényt követően a taposási kár növekedése ellenére – elegendően nagyméretű legelőszakasz esetén az élőmunka költségei csökkenthetők a gulyák összevonása és újracsoportosítása által.
    2. Mesterséges termékenyítés
      Mivel a charolais ivarzása viszonylag rövid ideig tart és nem túlzottan intenzív – sok a csendesen ivarzó – , ezért a sikeres mesterséges termékenyítés feltétele az ivarzás megfelelő felismerése. Ennek módszerei:
      1. A természetesen ivarzók folyamatos felkutatása
        1. Vazektomizált (kereső) bika használata
        2. Rendkívül fontos, hogy a hajnali, korareggeli órákban is ellenőrizzék – értő szemmel – az állományt. Későbbi napszakban jelentősen csökkenhetnek az ivarzás tünetei.
        3. Biztosítani szükséges a naponta többszöri ellenőrzés – és termékenyítés –feltételeit, mivel szélsőséges esetben akár az is előfordulhat, hogy “este még nem ivarzik, reggel pedig már nem ivarzik” az állat.
      2. Ivarzás-szinkronizálás
        Azokon a területeken, ahol nem oldható meg az ivarzó állatok folyamatos felkutatása, kifogása és mesterséges termékenyítése, ott hasznos megoldás az ivarzás-szinkronizálás alkalmazása, mivel a szükséges munkálatokat csak néhány alkalomra koncentráltan is el lehet elvégezni (megfelelő szakemberekkel).
    3. Az elletés
      1. Előnyös a borjak születésének egy ciklusra, tél végére- kora tavaszra időzítése, hogy azok a legeltetési periódus azon szakaszát, amikor a gyep minősége kiemelkedő, minél jobban ki tudják használni. Ez egybe esik az anya kiemelkedő tejelési szakaszával is. Ennek további előnye, hogy évente egy – egy rövid időszakot jelent a termékenyítés és az elletés, valamint a végtermék borjak egyszerre lesznek "készen", ami az értékesítéskor pozíciójavító tényező. Az egyciklusos elletésnek ugyanakkor hátrányai is vannak:
        1. kisebb az újratermékenyülési arány,
        2. nagyobb a selejtezés mértéke és az ebből származó értékkülönbözet ( a vemhesüsző értéke magasabb, mint a selejt tehéné)
        3. nagyobb a tenyészbika szükséglet, mivel az összes tehén fedeztetése egyszerre esedékes.
      2. A pótciklus alkalmazása javítja a borjúszaporulatot, csökkenti a selejtezési %-ot, segít az ellési ciklus összébb húzásában, ugyanakkor a téli időszakban kell a kisborjakkal foglalkozni, amikor állategészségügyi szempontból kockázatosabb időszak következik. Drágább és természetes vitaminokkal kevésbé ellátott a téli takarmány, ezért magasabb kiesésre lehet számítani.
    4. Az elletés konkrét intervallumát mindig a helyi körülmények határozzák meg.
      1. Egyciklusos elletésesetén:
        1. Ahol a téli időszakban épületek is rendelkezésre állnak, a téli takarmányozás jól fedezi az igényeket, nem fagyzugos a terület, esetleg a legelők rendszeresen gyengék, ott az üszők termékenyítése akár február 20-szal is megkezdhető, hogy december 1-gyel elkezdődjön az ellési idény. A tartama két és fél hónap. A tehenek fedeztetése ebben az esetben 20-30 nappal később (március 10-20) kezdődik és három hónapig tart (június 10-20). Az ellési idény ekkor március 20-30-ig tart.
        2. Ha istálló nélküli a tartásmód, fagyzugos a terület, a gyenge téli takarmányozásban legyengültek az állatok, jellemző a legelők viszonylag kései legeltetésre való alkalmassága, az üszők fedeztetését se kezdjük május 1, a tehenekét május 20 előtt. Ekkor az üszőellések február 10-zel, a tehénellések pedig március 1-gyel kezdődnek és április 25-ig, illetve június 1-ig tartanak.
      2. Kétciklusos elletésesetén:
        1. Üszőfedeztetések: április 5-től május 25-ig, ill. november 20-tól január 5-ig
          Üszőellések: január 15-től március 5-ig, ill. szeptember 1-től október 15-ig

          Tehén fedeztetések: április 25-től június 25-ig, ill. december 5-től február 5-ig
          Tehénellések: február 5-től április 5-ig, ill. szeptember 15-től november 15-ig
        2. Üszőfedeztetések: május 10-től június 25-ig, ill. november 20-tól január 5-ig
          Üszőellések: február 20-tól április 5-ig, ill. szeptember 1-től október 15-ig

          Tehén fedeztetések: május 30-tól július 30-ig, ill. december 5-től február 5-ig
          Tehénellések: március 10-től május 10-ig, ill. szeptember 15-től november 15-ig

 

  • Tenyészutánpótlás nevelés, a szelekció fázisai

 

  1. Tenyészbika
    Tenyésztésre csak központi lajstromszámmal ellátott bika használható. Az ehhez szükséges feltételeket a Magyar Charolais Tenyésztők Egyesülete Tenyésztési programja és Törzskönyvezési szabályzata tartalmazza. Az igényes tenyésztői munka – a következő generációra gyakorolt nagyobb hatása miatt – feltételezi a tenyészbikák különös gonddal történő megválogatását, szelekcióját. Ennek – tenyésztési szempontból optimálisan – a következő szintjei vannak:
    1. A fiatal tenyészbika megvásárlása 14-16 hónapos korban. Ennek szempontjai:
      1. A használati értéket befolyásoló szempontoknak feleljen meg (lábszerkezet, csontozat, “kötés”).
      2. A várható felhasználási célnak feleljen meg. Pl.:
        1. hosszú törzs, rámás méretek jó izmoltsággal (tenyészállatok előállításához)
        2. erőteljes izomzat (végtermék előállítás esetén)
        3. suta (a későbbi szarvtalanítási gondok elkerülésére pl. a magyarszürke állomány esetén)
        4. vékonyabb csontozat, alkat (üszők várható fedeztetése esetén).
      3. A gyarapodása és a külleme összességében lehetőleg haladja meg az együtt tesztelt bikacsoport átlagát.
      4. A választott állat pedigréjében lehetőleg minél több, ismert, jó ITV-vel rendelkező ős legyen.
    2. Az állat tenyésztésbe vonásával lehetőleg várjunk a bika két éves koráig. A vásárlástól odáig eltelt idő során mutatott fejlődés alapján döntsünk, hogy az állat bele illik-e abba a képbe, amit tőle a vásárláskor elvártunk, van-e helye a tenyészetünkben. Ha megfelel az elvárásoknak, akkor is csak néhány (5-7) jól ismert, idősebb tehénnel párosítsuk.
    3. Miután megszülettek a borjai, újabb felülvizsgálat alá kell vetni a bikát, most már a borjai alapján is. Ha kedvező az eredmény, csak akkor javasolható a további használata, mintegy 15 tehénen.
    4. Ha a bika borjainak második csoportja is jó formákat mutat – jó gyarapodás mellett – és a tenyészállat is megfelelően fejlődött, nem jelent meg lényeges küllemi hibája, csak akkor hagyjuk továbbra is a tenyészetünkben fedezni.
  2. Tenyészüsző
    1. Az üszők tenyésztésre alkalmasságáról először a borjak választásakor döntünk. Ennek szempontjai:
      1. Az állományunk méretét tervezzük-e változtatni? Ehhez mennyi (hány %) üsző szükséges utánpótlásra? Mennyi selejtezhető? Az “első körben” annyival több üszőt kell tenyésztésbe állítani, amennyi kiesése még várható a leellésükig.
      2. Tenyésztési céllal tartott állományoknál lényeges szempont, hogy csak ismert származású üsző maradjanak meg tenyésztésre.
      3. A nagyarányú utánpótlás igénye miatt általában csak az ismert származású üszők negatív szelektálására van mód. Szempontjai:
        1. feltűnő küllemi hiba (lábszerkezet, ráma stb.)
        2. elmaradás a fejlődésben
    2. Az azonnali selejtezést igénylő, később megjelenő problémák mellett lehetőség van a leggyengébb állatok kivételére a következő tavaszi azonosító (krotália) pótlás, állománykezelés, mérlegelés alkalmával, vagy a telelőhelyre hajtás alkalmával.
    3. Az állat 20-24 hónapos kora körül, a tenyésztésbe vételt megelőzően átfogó “rektális” szaporodásbiológiai vizsgálatra kell, hogy sor kerüljön. Az üszők 2-5 % - ának selejtezésére reálisan számíthatunk.
    4. A fedeztetési idényt követő vemhességi bírálat a tenyésztésre szánt üszők selejtezésének utolsó, technológiába illesztett fázisa. Itt előfordulhat az üszők 3-6 % - ának selejteződése is.
    5. A “c” és a “d” pontokban felsoroltak miatt a szükséges tehénutánpótlás biztosítása érdekében mintegy 10 % -kal több tenyésztésre szánt üszővel kell számolni.