Utolsó módosítás 2024. márc. 06.
Csehországban jártunk KSTV árverésen

elado

1%

Ellési időszak

Az ellési időszak kiválasztása

Az összefoglalót dr. Major Mariann készítette az USA Oklahoma State University Szaktanácsadó Szolgálatának Húsmarhatenyésztői Kézikönyve  (2008) 26. fejezetéből

 

Célok:

-          Megvitatni az őszi, a tavaszi és a mindkét (őszi és tavaszi) ellési szezon alkalmazása mellett és ellen szóló érveket.

-          Áttekinteni az állattartók által választható ellési szezonokat.

-          Olyan lehetőségeket javasolni, melyeket az állattartók a jövőbeni kutatási eredmények alapján figyelembe vehetnek.

Hagyomány

A hagyományos ellési szezonok az amerikai Nagy Alföld (’Great Plains’) területén teljes összhangban vannak a szarvasmarha természetes fajfenntartó jellemzőivel. Néhány kivétellel a vadonban élő nagyemlősök tavasszal hordják ki utódjukat, így a tejtermelés és az újra ciklusba lendülés időszaka egybeesik a meleg évszakban takarmányként használható növények növekedési időszakával. Ehhez hasonlóan a borjúneveléssel foglalkozó állattartási programok is a hagyományos tavaszi ellési szezonra összpontosítanak. A 285 napos vemhességi idővel számolva egyértelmű, hogy a kora nyári fedeztetés a következő évben újra tavaszi borjút eredményez. A húsmarhatartók jobb munkaszervezéssel és takarmány-hasznosítással, valamint némileg manipulálva a természetes körülményeket, rövidebb és behatároltabb ellési szezon kialakításával eredményesebben termelnek. A dél-nyugaton élő gazdák előnyben vannak északi szomszédaikkal szemben, mivel a tenyészszezont korábban (áprilisban vagy májusban) kezdik, hogy februári vagy márciusi borjaik szülessenek. A kora tavaszi borjakat ősszel korábban, az északi borjak tömege előtt tudják választani, és azok általában súlyosabbak a választáskor, mivel idősebbek. A déli síkságokon és délkeleten a marhatartó telepeknek megvan az a további lehetőségük is, hogy a hideg évszak legelőinek hasznosításával az őszi borjak a következő tavaszon vagy nyáron értékesíthetők.

Miért kell(ene) változtatni?

A hagyományos telepvezetési gyakorlatban komoly kihívást jelent a magas költség-ráfordítás melletti alacsony választási borjú ár. Több kutató igyekszik nem tradicionális alternatívát keresni. Erőfeszítéseik célja, hogy csökkentsék a ráfordítás költségeit és emelkedjen a termék értéke, mely elhagyja az állattartó telepet. Átlagosan a teljes termelési költség több mint egy harmada tulajdonítható a legeltetésre és a takarmány-vásárlásra fordított összegnek. A legnagyobb eséllyel ezek a költségek csökkenthetők, részben a borjú-előállítás olcsóbbá tételével; ezért meg kell vizsgálni a nem hagyományos ellési és tenyészszezon alkalmazásának lehetőségét.

Az állattartóknak meg kell határozni, hogy mikor kezdődjön, és mikor fejeződjön be a tenyészszezon, ezzel meghatározva azt is, hogy az ellések mikor kezdődjenek, és meddig tartsanak, hiszen a vemhesség időtartama relatíve állandó. A termelő azt is meghatározza, hogy a borjakat mikor választja és értékesíti. A fedeztetés, az ellés, a választás és az értékesítés dátumait nem szigorúan a természet határozza meg; azok a vezetőség döntésétől is függnek, mely nem alkalmazkodik a hagyományokhoz. Meg kell jegyezni, hogy a húsmarha az egyetlen a hústermelő állatfajok közül, amely felnevelheti utódait.

Választási lehetőségek

A déli síkságokon lévő termelők több alternatíva közül választhatnak, ami az ellési szezont illeti. A szezonok hossza a 45 napostól a 365 naposig váltakozhat. Tavasszal és ősszel válaszhatóak ellési szezonok, de óriási különbségek lehetnek abban, hogy bármelyik időszakon belül melyik hónapot jelölik ki elsődlegesnek az ellésre. Óriási jelentőségű első lépés annak eldöntése, hogy egy vagy két ellési szezont alkalmazzanak. Sokszor az elhúzódó tavaszi szezonok miatt alakul ki egy második, őszi szezon. Két ellési szezon azokban az állományokban a legalkalmasabb, ahol több mint 80 tehenet tartanak. Ahhoz, hogy realizálódjon az árelőny a megnövekedett telepmérettel kapcsolatban, legalább 20 bikaborjút kell előállítani egy időszakban, ezért legalább 40 ellő tehén kívánatos minden egyes szezonban.

Egy ellési szezon helyett kettővel csökkenthető a bikákra fordított költség. A megfelelően tenyésztett és tartott tenyészbikák mind ősszel, mind tavasszal használhatók, ezzel felére csökkentve a szükséges bikalétszámot.

További, bár kisebb jelentőségű előnye a két ellési szezonnak, hogy az őszi születésű üszők további néhány hónapig tarthatók azelőtt, hogy tenyésztésbe állítják őket a tavasszal. Így az újonnan beállított üszők az első elléskor nem kettő, hanem két és fél évesek. Ezek az üszők nagy valószínűséggel a tenyészszezon elején vemhesülnek, ellési problémák ritkábban fordulnak elő náluk.

Sok állattartó kedveli a dupla ellési szezonok használatát az értékesítési kockázat megoszlása miatt: az, hogy a borjakat két részletben, két különböző időpontban lehet eladni, kiegyenlítheti a hullámzó marhapiacot.

A két szezon megengedi, hogy több időt fordítsanak a tehenek és az üszők ellés közbeni ellenőrzésére. A legelők gondozására és bekerítésére nagyobb szükség van, ha mind őszi, mind tavaszi ellési szezonnal sikeresen számolni akarnak. Az őszi és a tavaszi állományt elkülönítetten kell gondozni az év túlnyomó részében, mert azok eltérő termelési szakaszban vannak és különböző a tápanyagigényük.

Tavaszi ellés körüli döntések

Azok a gazdák, akik jobban kedvelik a tavaszi ellési rendszert, több lehetőség közül választhatnak. A kora tavaszi (február és március) ellést használják ki Oklahomában és Észak-Texas egyes területein. Ebben az időszakban gyakran nedves, hideg időjárási körülmények között zajlik az ellés. Az újszülött borjaknál az időjárási stressz néhány közvetlen időjárásfüggő elhulláshoz vagy nagyon nehezen kezelhető hasmenéshez vezethet. A laktáló tehenek jelentős energia- és proteinbevitelt igényelnek februárban, márciusban és áprilisban, mielőtt a tavaszi legelők biztosítani képesek az állatok teljes tápanyag-igényét. A fedeztetési szezon áprilisban vagy májusban kezdődik, és egészen június végéig tart. Ekkor az időjárás okozta stresszhatások minimálisak, kivéve a szinte minden június elején tapasztalható hőségrohamot. A kora tavaszi borjak elég idősek már ahhoz, hogy a nyár közepére hasznosítani tudják a szilárd takarmányt, és október közepétől – kb. 8 hónaposan – választhatóak legyenek. A megfelelő nyári legelőkkel a borjak képesek elérni genetikai potenciáljukat, a választási súlyt tekintve.

Néhány állattartó fontolgatja, hogy a tavaszi ellési szezont későbbre tolja a tavasz folyamán, esetleg koranyárra. Egy Nebraskában folytatott vizsgálat az ellési célhónapot júniusban határozta meg. Ezzel a változtatással a tehenekre fordított költség jelentős csökkentése volt a cél. Ebben az esetben az ellés az év azon szakaszára esik, amikor a borjakat érő időjárási stresszhatások kismértékűek. A tenyészszezon augusztusban és szeptember elején kezdődik. A tehenek a homokdombok legelőin telelnek, nagyon kevés kiegészítő takarmánnyal. Szénát kizárólag akkor adagolnak az állatoknak, ha a téli időjárás zorddá válik. Öntözött legelőket a homokdombokon a kora tavaszi legeltetés során használnak. Azt remélik ezzel, hogy a tehenek megfelelő kondíciót érnek el tavasszal ahhoz, hogy májusban a kívánt kondícióval elljenek. Ahhoz, hogy a tehenek megfelelő kondícióval vágjanak neki a télnek, a borjakat ősszel, a megszokott időpontban kell választani még akkor is, ha azok jelentősen fiatalabbak. A több éven át tartó tanulmány eredményei azt sugallják, hogy a program sikeres lehet.

A meleg időjárás és a fedeztetési szezon

Az első igazi gond, mellyel e lehetséges változtatás során szembe kell nézni az, hogy a tenyészszezon a nyár végére esik. A hőstressz a legeltetett tehenek számára jelenthet problémát például Oklahomában és Texasban, ahol a napközbeni hőmérséklet felülmúlhatja a 36 oC-ot (95 oF), míg éjszaka sem süllyed 27 oC (80 oF) alá több egymást követő napon. A több órán át tartó hőség a marha testhőmérsékletének emelkedését okozza, bár ez nem jelentős mértékű. Viszont a hőstressz a hústípusú tehenek reproduktív képességére hatást gyakorol. A vizsgálatban a teheneket szinkronizálás után természetes úton fedeztették, majd mérsékelt, illetve jelentős hőstressznek tették ki a fedeztetést követő 8. naptól a 16. napig. (26.1. Táblázat)

Minden állatot levágtak a 17. napon, aztán megvizsgálták a méhüket és az embriókat. Azt tapasztalták, hogy a nagy hőstressznek kitett tehenek fele volt vemhes, és az embrió, illetve a burkok fele olyan súlyúak voltak, mint a kontroll teheneknél. A komoly hőstressz, ami a fedeztetést követően rövid időn belül éri az állatokat, biztosan kedvezőtlenül hat az embrió túlélési képességére, s így a vemhességi rátára is.

26.1. Táblázat A hőstressz hatása a húshasznú tehenek reprodukciójára

 

Kontroll

Enyhe stressz

Erős stressz

Nappali hőmérséklet (°C)

21,7

36,1

36,7

Éjszakai hőmérséklet (°C)

21,7

32,8

32,8

Relatív páratartalom (%)

25

27

40

Rektális hőmérséklet (°C)

38,9

39,3

39,8

Rektális hőmérséklet (°F)

102,0

102,7

103,6

Vemhesség (%)

83

64

50

Megfogant képlet súlya (g)

0,158

0,111

0,073

Forrás: Biggers et al, 1987

A forróság hatása a bikák termékenységére

Különböző kísérletek folytak több éven át arra vonatkozólag, hogy a magas hőmérséklet milyen hatást gyakorol a bikák termékenységére. Kutatók 1963-ban 40 oC-os (104 oF) hőmérsékletű és 54 %-os páratartalmú környezeti hatásnak tettek ki bikákat 8 órán keresztül, majd a hőmérsékletet 28 oC-ra (82 oF) csökkentették, míg a páratartalmat 72 %-ra emelték a 24 órás periódus maradék idejére. Ezt a hőmérsékleti körülményt tartották fenn 7 napig, utánozva ezzel a természetes szubtrópusi területek környezeti viszonyait. A kísérlet szerint a magas hőmérséklet károsítja a spermiumok mobilitását, a sperma koncentrációját és az ejakulátumban csökkenti a spermiumok számát.

Újabb kísérlet szerint oklahomai tudósok 36 oC-os (95 oF) ellenőrzött környezetbe helyeztek bikákat 8 órára, majd a maradék 16 órán keresztül 30,5 oC-os (87oF) hőmérsékletet biztosítottak, míg hasonló állatokat állandó, kb. 23 oC-os (73 oF) hőmérsékletben tartottak. Ezt a feltételrendszert 8 héten át alkalmazták, majd az összes állatot 23 oC-os (73 oF) környezetbe helyezték újabb 8 hétig. A kísérlet során a hőstressznek kitett bikák rektális hőmérséklete 0,9 fokkal volt magasabb, mint nem stresszelt társaiké. A mobilis spermiumok százalékos aránya jelentősen csökkent a stresszelt állatoknál a hőstressz 2. hetére (26.1. Grafikon).

1. grafikon A tenyészbikák mozgó spermáinak aránya a hőstressz alatt és azt követően (Forrás: Meyerhoffer et al, 1985)

A hímivarsejtek mobilitása nem tért vissza a normál értékre a hőstressz vége utáni nyolcadik hét végéig. Ez magyarázatot ad a fertilitás csökkenésére, ami a nyári és a kora őszi fedeztetésekkel kapcsolatban előfordul. A kísérletek is azt igazolták, hogy a magas környezeti hőmérséklet káros hatást gyakorolhat mind a tehenek, mind a bikák termékenységére.

Egy 2001-es vizsgálatban az északi, közép-nyugati és déli államok kísérleti állomásainak adatait tekintették át. Északon (Montana, Dél-Dakota) a tavaszi és a későnyári tenyészszezonok hasonló reprodukciós teljesítményhez vezettek. Kansas államban, Közép-nyugaton jelentős csökkenést tapasztaltak az előszörre mesterségesen termékenyített tehenek fogamzási arányában májustól júniusig, és további csökkenés volt tapasztalható júliusban. A közép-nyugati (Illinois) adatok 14 %-kal magasabb vemhesülési arányt mutattak azoknál a teheneknél, melyeket májusban és júniusban fedeztettek, összehasonlítva azokkal, melyeket júliusban és augusztusban. A déli államok (Louisiana, Texas, Új-Mexikó) adatai az elvártnak megfelelőek. A tehenek, melyeket Új-Mexikó magasan fekvő sivatagos területein fedeztetik, kiváló szaporodásbiológiai teljesítményt mutatnak a tavaszi és a nyári hónapokban. Az alacsony éjszakai hőmérséklet és páratartalom kényelmes környezetet biztosít a szarvasmarha szaporodásához. Jóllehet Louisianaban és Texasban – ahol a tavaszi és különösen a nyári hónapokra eső tenyészszezonban, mind a hőség, mind a páratartalom problémás – nagyon alacsony a vemhesülési százalék, különösen júliustól szeptemberig. Oklahomában a hagyományosan késő tavaszi és nyári ellési szezon megkívánja, hogy a fedeztetés július végén, augusztusban kezdődjön, s arra így a hőség és a páratartalom is befolyással van; ennek hatására a termékenység csökkenését várhatjuk.

Teendők a késő tavaszi és nyári borjakkal

Fontos kérdés, hogy mi a teendő a késő tavaszi és nyári ellésből származó borjakkal. A gazda saját érdekei ellen dolgozik, ha a borjakat 7 hónapos korukig anyjuk mellett hagyja, mivel a tehenek nagyon lesoványodnak vagy jelentősen több takarmányra van szükségük a borjak felneveléséhez a tél derekán. Ezért a borjakat ennél a rendszernél ősz elején ajánlott választani, kb. 120 napos korukban. A nebraskai program szerint a borjakat télen lucernaszénán, kiegészítésképpen abrakon és a téli legelőn tartják, így eladásra alkalmasak, mikorra a nyári legelők füve sarjadni kezd. A borjak téli etetésének költsége némileg csökkenti azt az előnyt, amit a tehenek csökkentett takarmányozásával nyernek. A gabonalegelők biztosítani tudják ezeknek a könnyűsúlyú borjaknak a takarmányforrást Oklahomában és Észak-Texasban. Egy másik kulcskérdés a tehenek kondíciója az elléskor, ha a tél folyamán nélkülözniük kellett és a tavaszi legelők növekedése későbbre esik. A sovány tehenek elléskor kevesebb és szegényesebb összetételű föcstejet adnak, ami nagyon fontos lenne a borjak korai egészségvédelmében, de ennél is fontosabb, hogy ezek az egyedek nagyon lassan foghatók újra tenyésztésbe, ezzel együtt a következő években később ellhetnek, vagy akár üresek maradhatnak. A nebraskai kísérletet érdemes fontolóra venni azokon a területeken, ahol a várható klimatikus feltételek a fedeztetés során nem károsítják a szaporodásbiológiai teljesítményt. A júliusi, augusztusi és a kora szeptemberi hőstressz problémája arra figyelmeztet, hogy körültekintőnek kell lenni, mielőtt az ellési szezont tavasz végére vagy a nyár elejére tolják más régiókban.

Az őszi ellés

Az őszi ellés előnyeit és hátrányait az egész év folyamán hűvös időszakhoz alkalmazkodott füvek — mint például a csillagpázsit hibridek — bevezetése óta vitatják Oklahomában. Sok állattartó, aki az állam középső és nyugati területein él, kizárólag meleg évszaki legelőkkel rendelkezik, ami magába foglalja az őshonos gyepeket és a csillagpázsitot (Bermudagrass). A kizárólag a meleg évszakban legeltető termelők meglepődnének az őszi ellés adta előnyökön.

Nagyon vonzó cél, hogy a választott borjú kihajtható legyen a nedvdús tavaszi vagy kora nyári legelőkre. Megvizsgálva a húsmarha árak százalékos változását 10 éves átlaggal számolva, látható, hogy nagyon erős kereslet mutatkozik az őszi születésű borjak iránt tavasszal és nyár elején. Előre megjósolható, hogy a bikaborjak mintegy 3-4 %-kal az éves átlag feletti áron kelhetnek el márciusban és áprilisban. Az állattartók ugyanakkor 2-4 %-kal az átlag alatti áron értékesíthetnek csak, ha erre októberben és novemberben kerül sor, hiszen ekkor a választott borjúk elárasztják a piacot.

Azokon a telepeken, ahol az ellésre szeptemberben és októberben kerül sor, a teheneknél kiváló reproduktív teljesítményt tapasztalhatnak. A tehenek kondíciója a nyári legelők után kitűnő. Ezek az állatok gyorsabban újraivarzanak, mint a soványabb tavasszal ellők; és a tenyészszezon november végén és decemberben, általában mérsékelt időjárási körülmények között fejeződik be. További előnye az őszi ellésnek, hogy az ekkor születő borjak átlagsúlya kisebb, mint a genetikailag hasonló tavaszi borjaké, ami könnyebbé teszi az ellést. A nehéz ellések ritkább előfordulási aránya szintén elősegíti, hogy az állatok újra ciklusba lendüljenek, és részben magyarázza az ősszel ellő teheneknél tapasztalt magasabb vemhesülési arányt.

A gazdák, akik a natív legelőkön teleltetik ki a teheneket, sokszor úgy gondolják, hogy túlságosan költségesek az ősszel ellő állatok, mert egész télen etetni kell a laktáló teheneket. Azonban a felső közép-nyugati gazdák mégis úgy tapasztalják, hogy az őszi ellésnek nem kell feltétlenül drágábbnak lennie. A trükk az, hogy csökkenteni kell a drága takarmány etetését, miután a tenyészszezon véget ért. Ez a vemhes, ősszel ellett tehenet egészségesen átsegíti a télen ahhoz, hogy a nyári hónapok alatt visszanyerje kondícióját, miután borját leválasztották.

Az ősszel ellő tehenek részére nagyon fontos, hogy rendelkezésre álljon megfelelő takarmány. A betárolt takarmány ősszel és tél elején elégséges ahhoz, hogy fehérje-kiegészítéssel fenntartsa a kondíciót. Tél végén és nagyon kora tavasszal a laktáló, tavasszal ellő tehenek energiaigénye eléri azt a pontot, ahol önmagában csak a fehérje nem elég, további kiegészítő takarmányozásra van szükség. Ez nem jelentkezik az ősszel ellőknél, mert azok kiváló kondícióban vannak ekkor; az őszi fedeztetéskor korán ivarzani kezdenek. A legtöbb ősszel ellő állat vemhesül a következő év elejére. Ezeknél a teheneknél némi kondícióromlás tapasztalható a tenyészszezon vége és a tavaszi legeltetési időszak között. Ezért fehérje-kiegészítés és szénaetetés szükséges az alaptakarmányozás mellé. Várható, hogy az ősszel ellő egyedek 20 %-kal több takarmányt fogyasztanak, mint a tavasszal ellők, mert hosszabb ideig tart a laktációs periódusuk. Az oklahomai állományok standardizált teljesítmény ellenőrzésbe (SPA) bevont adatbázisa alapján ez hatással van a saját előállítású és vásárolt takarmányok összesített költségeire.

Az ősszel ellő állománynál az egy tehénre számított teljes takarmányozási költség 133 dollár évente, míg ugyanaz a tavasszal ellőknél 126 dollár. A legtöbb termelőt meglepi, hogy ez a két érték annyira hasonló. Ha az őszi borjakat 7-8 hónaposan választják, a választási súly kisebb lehet az elhanyagolható fehérjebevitel miatti csökkent tejtermelés miatt.

Sok állattartó az ősszel ellő állományaiban a borjakat 9 hónaposan választja, hogy nagyobb választási súlyt érjenek el. Megvizsgálva az őszi ellésű állományokban a drámaian lecsökkentett takarmánybevitelt, reálisan merül fel a korai választás lehetősége. Első pillantásra a 60-90 napos korban történő korai választás lehetetlennek tűnik, hiszen ekkor tél van. Azonban több kísérlet is alátámasztja, hogy a fiatal borjak mégis túlél(het)ik ezt. Ez hatással van a tehenek takarmánybevitelére. Oklahoma keleti részén az ősszel ellő teheneket a korai választás után gyenge minőségű szudánifű-szénán, kiegészítés nélkül teleltették ki; ezek az állatok 19 nappal korábban vemhesültek, mint azok a tehenek, melyek gondozták borjukat és melyeket fűvel és hüvelyesek szénájával is etettek. A fennmaradó fontos kérdés, hogy milyen a fiatal borjak túlélő- és gyarapodási képessége. Az elvárás az, hogy a választásig kevesebbe kerüljenek, mint amennyit a tehenek takarmányozási költségén sikerül megspórolni. A búzalegelő kiváló minőségű takarmányt ad, ami biztosítja annak a lehetőségét, hogy ezek a nagyon kis súlyú borjak versenyképes költségen nőjenek fel. A borjak nem fejlődnek olyan jól, mint amikor anyjuk mellett vannak. Azoknak a gazdáknak, akik ezt az eljárást próbálják alkalmazni, kisebb választási súllyal kell számolniuk. A borjak egészsége az igazi cél, ami meglepően kedvező egyes tesztek szerint. A legrosszabb abban az esetben, amikor a téli legelőn a különböző csoportokat összekeverik. Ekkor akár 30 %-os lehet a megbetegedési arány és akár 10 %-os elhullási veszteség is bekövetkezhet. A borjak ebben az életkorban jelentős passzív (maternális) immunitással rendelkeznek.

Az ellési szezon hossza

394 texasi, oklahomai, Új-mexikói gazdaság SPA kutatási adatainak összevetése alapján az adatbázis betekintést nyújt az ősrégi vitába, hogy legyen-e folyamatos fedeztetés, vagy meghatározott fedeztetési ciklusok. Pozitív összefüggés található a tenyészszezon napjainak száma és a választott borjak meghatározott súlyára számított költségek között. Negatív összefüggést tapasztaltak viszont a fedeztetési szezon napjai és az egy évre kiszámított, tehenenkénti választott borjak meghatározott tömege között. Az adatok szerintminden nappal, amivel a tenyészszezon meghosszabbodik, a választott borjankénti 45, 3592 kg-os (100 lbs) termelés éves költsége 4,7 centtel nő, míg a tehenenkénti választott borjak tömege évente 0,071 kg-mal (0,158 lb) csökken.

A tenyészszezon hossza az adatok alapján 11-től 365 napig terjed. Az a tartó, aki a bikát egész évben a gulyán hagyja, magasabb költséggel kell, hogy számoljon a választott borjakra vetítve, mint az, aki csak 75 napos szezont használ. Ugyanaz a gazda mintegy 20,5 kg-mal kevesebb borjút értékesít tehenenként egy évre vetítve átlagosan, mint az, akinél 75 napos a fedeztetés.

Hogyan indítsunk ellenőrzött ellési szezont?

A legtöbb állományban, ahol egész évben tart az ellési szezon, már fennáll egy természetes ellési koncentrálódás. A táplálkozás a fő faktor, ami a tehén ciklusáért és a vemhesülésért/megtermékenyülésért is felelős. Mivel a legelők általában tavasszal és kora nyáron érik el minőségi csúcspontjukat, egy természetes ellési koncentrálódás tél végén és tavasszal várható. Egyetlen ellenőrzött tenyésztési program sem képes teljesen kiküszöbölni azt, hogy néhány tehén elmarad az időszerű ellési programtól. Bár kihasználva az állomány természetes koncentrálódását, ez a probléma minimalizálható.

Az amerikai szakemberek szerint ahhoz, hogy az egész éves ellési rendről áttérjünk a 90 napos ellenőrzött ellési szezonra egy 3 éves periódus látszik megfelelőnek, ahol kevesebb veszteséggel és problémával kell számolni, mint az egyéves átállásnál. Az következő lépések ajánlottak ahhoz, hogy egy szabályozott tenyésztési rendszert vezessünk be:

  1. Építeni kell egy erős, jó minőségű karámot vagy nagyon jól bekerített legelőt kell kialakítani a bikának. A hagyományos kerítés mellett villanypásztor is szükséges.
  2. Le kell venni a bikát a gulyáról. Az időpontot úgy kell kiválasztani, hogy figyelembe vesszük a legutolsó dátumot, amikor szeretnénk, hogy borjú szülessen.
  3. Hatvan nappal – vagy ehhez a dátumhoz közeli alkalmas időpontban – azután, hogy a bikát levették a gulyáról, valamennyi tehénnél vemhességi vizsgálatot kell végezni, és minden üresen maradt tenyészérett nőivarú állatot, amit együtt tartottak a bikával, és minden nem vemhesült tehenet, aminek már legalább 5 hónapos vagy idősebb a borja, le kell selejtezni.
  4. Úgy kell visszaállítani a gulyára a bikát az első évben, hogy az ellési szezon hat hónap legyen.
  5. Az állománypótlásra szánt üszőket 20-30 nappal az állomány számára hosszú távra tervezett vemhesülési dátum előtt kell tenyésztésbe állítani.
  6. A második évben a fent leírt rendszert kell követni azzal a különbséggel, hogy a fedeztetést úgy kell elkezdeni, hogy az ellési szezon kb. 4 és fél hónap hosszúságú legyen.
  7. A harmadik évben is követni kell az előzőekben felvázolt sémát, kivéve, hogy a tenyészszezon kezdetét úgy kell ütemezni, hogy az ellés 75-90 napig tartson. Valamennyi üres tehenet selejtezni kell ebben az évben a vemhességi vizsgálatot követően függetlenül attól, hogy borjaik mennyi idősek. A fedeztetési szezon hossza valószínűleg tovább csökken a következő években.

A szabályozott fedeztetési és ellési szezon fenntartása az egyik legfontosabb eszköz a húsmarha-tartóknál. Egy egységes, nehezebb és értékesebb borjúállomány előállításánál kulcsfontosságú, hogy a tenyészszezon rövid legyen. A rövid fedeztetési időszak továbbá hatékonyabb takarmány-hasznosítást és a tehénállomány sikeresebb egészségügyi státuszát eredményezheti.

Összegzés

Nem létezik olyan ellési és fedeztetési szezon, ami minden telepnek megfelel. A nagyobb méretű állományokban – az USA déli, sík területein – érdemes megfontolni két ellési szezon kialakítását. Megtakarítható a bikákra fordított költség és gazdasági előnyökkel jár az állománypótlásra szánt üszők idősebb korban történő beállítása is. Tekintetbe kell azonban venni a 2 ellési szezon követelte, megnövekedett munkaerő-szükségletet.

Több állattartó – akik hagyományosan tavaszi ellési programokat folytatnak – tervezi, hogy átvált az őszi elletésre, esetleg azt is bevezeti. Ez nem jár plusz költséggel. Az őszi ellésből előny kovácsolható az aktuálisan magasabb szezonális értékesítési trendeket figyelembe véve. Oklahomában a tavaszi ellési időszak eltolását tanulmányozzák (májusra és júniusra) a potenciális vemhesülési problémák miatt, amit a nagyon meleg időjárás okoz.

Bármilyen, a fedeztetési, ellési és választási szezont érintő változtatás előtt figyelembe kell venni az értékesítési szándékot és lehetőségeket: képes-e az adott gazdaság hosszabb ideig tartani a borjakat, hogy azok a legjobb áron keljenek el a piacon — értékelve a szezonális árváltozásokat.